Olyan költeményeket csak a legnagyobbak írnak, mint a Szilfán halat, a Nálunk hatalmasabb takácsok, a Kivégzés vagy a Hajnal, háború után. Valamiben közösek: mindegyik vers hátterében világosan kivehető egy történet. Történeteinek titka is van: például a Sírfelirat egyaránt olvasható kisgyermek, fiatal társ és macska epitáfiumaként is (valójában csak az egyik), és minden olvasatban megrendítő. A versekkel induló Szabó Magda - Nemes Nagy Ágnes szellemi szomszédságában - még csak valódi költőnek sem tartotta magát, s a prózába emigrált. Pedig az Összegyűjtött verseibenis helyet kapóverses regénye, a Szüret, a műfaj hazai remekléseihez, Arany János és László munkáihoz, illetve Somlyó Zoltán Nyitott könyvéhez méltó. Az ő leírásában máig elevenen él egy debreceni tér, amelyik a szeme láttára pusztult el. Ha kilépünk a már nem létező Nagyállomásról - úgy képzeljük, mint a szegedi vagy a pécsi mását -, balról a régi pályaudvari negyed raktárai, kisvendéglői és örömtanyái fogadnak, Tóth Árpád gyermekkori házával és az Ispotály-templom tornyával, amelyet bomba repeszt majd ketté. Középen, a mai Petőfi-szobor helyén áll a Royal-szálló, ahol a Nyugat rendezett matinét. Mellette jobbról a nagyzsinagóga (leégett a hatvanas években) és a minisztériumnyi méretű törvényszéki palota (lebombázták). Utóbbi hátsó szárnya ma is áll, ám igazából egyik sincs meg, az utcák sincsenek, az a Debrecen, az a pirospozsgásan szigorú cívis világ sincs; és mégis megvan - őnála. Mondom, mint a legnagyobbaknál.
