Didier Eribon folyatja a visszatérést Reimsbe: mostani könyvében – amelynek témája a megöregedés és a magatehetetlenné válás – az olvasó nyomon követheti, ahogyan Eribon idős anyja fokozatosan elveszíti cselekvőképességét, és végül kénytelen idősek otthonába költözni, ahol néhány hét után, gyors leépülést követően, meg is hal. Anyjához fűződő viszonyának ellentmondásossága ebben a műben is jól érzékelhető: bár Eribon osztályváltóként nemcsak a munkásidentitásától szabadult meg, hanem kényszerűségből saját családjának is hátat fordított, apja halálát követően mégis újra szorosabbra fűzi kapcsolatát az anyjával. Mi történik ezzel az egyébként is ellentmondásoktól terhes identitással azt követően, hogy meghal az utolsó ember, aki még kapcsolatot teremtett közte és a múlt között?
Anyját egészségi állapotának romlása reménytelenségbe taszítja; hiszen mindenki, aki idősek otthonába kerül, tisztában van azzal – mert nem tud nem tisztában lenni vele –, hogy a rituális tagadás és a kölcsönös színlelés ellenére ez lesz életének utolsó lakhelye.
A szerző, anyja testi és lelki hanyatlásával szembesülve, az öregség és a cselekvőképesség beszűkülésével járó sajátos helyzetet elemzi ismert filozófusok gondolataira támaszkodva, és a franciaországi idősellátással szemben megfogalmazott éles bírálata mellett azt a kérdést is felveti, hogy vajon kinek lenne a dolga, hogy hangot adjon azoknak, akik már nem tudják hallatni a szavukat.
Didier Eribon (1953) francia filozófus. Korábban az amiens-i egyetem szociológiaprofesszora, oktatott és kutatott Párizsban (École Supérieure des Sciences Sociales), az USA-ban (a Berkeley és a Princeton Egyetemeken), illetve Nagy-Britanniában (Cambridge-ben). Kutatási területei főként a politikai elméletek és a társadalmi osztályok szociológiája, valamint az uralom formái, a társadalmi mozgalmak és a politikai mobilizáció.
