Japán a közeljövőben szinte élhetetlenné válik, és teljesen elszigetelődik a külvilágtól. A százéves Josiró egyike az „öreg aggastyánoknak”, akik – ellentétben az „ifjú aggastyánokkal” – még emlékeznek, milyen volt a friss levegő illata, a kék tenger látványa, a gyümölcs íze, egy állat bundájának puhasága. Az országot is az idősek működtetik: dolgoznak és gondoskodnak az életre és munkára képtelen újabb nemzedékekről. Mint minden gyermek, Josiró dédunokája, Mumei is törékeny és gyenge, járni, öltözködni, de még enni is alig tud. Talán még a felnőttkort sem éri meg. Josirónak nap mint nap szüksége van minden bölcsességére, hogy életben tartsa unokáját. Mindez kétségbeesett aggodalommal tölti el, amelynek mélyén halványan mégis ott pislákol a jövőbe vetett remény.
Yoko Tawada – akit a New York Times „Kafka kitűnő tanítványá”-nak nevez – kíméletlen szatírája 2018-ban elnyerte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat külföldi irodalom kategóriában. A kötetet a szerző utólag egészítette ki négy korábbi, ugyancsak disztópikus elbeszélésével, melyeket a 2011-ben bekövetkezett tóhokui földrengés és az azt követő szökőár hatására írt.
„A gyerekek havi egészségfelmérési eredményét rögzítő iratokról kézzel írt másolat készült, amit gyorsfutár kézbesített az Új Japán Egészségügyi Kutatóközpontnak. Amióta felkapott lett A tengeri szél üzenete című manga, melynek főhőse egy vadkecske gyorsaságú hírvivő volt, fejében a város teljes térképével, egyre több gyerek álmodozott arról, hogy egyszer gyorsfutár lesz. A mai gyerekek erőnlétét figyelembe véve azonban erre nem sok esély volt. Az tűnt valószínűbbnek, hogy a közeljövőben a fiatalok mind irodában dolgoznak majd, a fizikai munkát pedig továbbra is az idősek végzik.”
