A helsinki emberi jogi elvek elfogadása érzékeny pontjukon
érintette a kommunista diktatúrákat, amelyek sem jóléti
ígéreteiket, sem az igazságosabb társadalom megvalósítására
tett ígéretüket nem tudták beváltani, holott ezekre hivatkozva
kárhoztatták jogfosztottságra alattvalóikat. Az 1987
és 1990 között végbement kelet- és közép-európai rendszerváltások
egyik legfeltűnőbb jellegzetessége ugyanis éppen
az volt, hogy a hatalom gyakorlói egy idő után kifogytak a
szavakból. Már önmaguk számára sem tudtak értelmes magyarázatot
adni arra, miért is kellene érintetlenül hagyni
hatalmi privilégiumaikat. Ahogy fogytak a szavak, úgy csökkent
az elszántságuk is arra, hogy erőszakkal állják útját a
demokratikus folyamatoknak, mint ahogy tették ezt 1953-
ban Berlinben, 1956-ban Budapesten, 1968-ban Prágában
vagy 1981-ben Varsóban.
Nem kevésbé fontos rámutatni arra, hogy az emberi jogi
doktrína térhódítása nemcsak a hatalomra, hanem a hatalom
ellenzékére is hatással volt. Részben kiszorította, részben
új keretbe ágyazta a hagyományos antikommunista érvkészletet.
Az emberi jogi alapon álló kelet- és közép-európai
ellenzék nemzeti függetlenséget követelt ugyan, de nem volt
(szükségképpen) nacionalista. Kiállt a kisebbségek jogaiért,
de ugyanakkor hárítani tudta az irredentizmus és a nemzeti
sovinizmus vádját, mert a kisebbségi jogok követelését a
demokratikus jogok és intézmények követelésével kapcsolta
össze. Kiállt a vallás szabadsága mellett, de nem volt klerikális:
ragaszkodott az állam és az egyház szétválasztásához.
Szembefordult a hatalomgyakorlók privilégiumaival, de
mentes volt a faji/etnikai, vallási vagy társadalmi elitizmustól,
arisztokratizmustól. Világossá tette, hogy nem pusztán
a hatalomváltás, a hatalmat gyakorló elit lecserélése a célja,
hanem a politikai közösség újraalapítása. Mindezzel olyan
keretet kínált, amellyel a nyugati demokráciák közvéleménye
is kételyek nélkül azonosulni tudott.
