Sebes Emil leventeként élte át Budapest ostromát a Vérmezőn és környékén, amely mindvégig az események kiemelt színtere volt. Ezt az alig egy négyzetkilométeres területet a német–magyar csapatok elkeseredetten védték. A 12 éves Emil az Attila utca 77–79. szám alatt (mai számozás szerint Attila út 117.) lakott. Lakóhelyétől mintegy 420 méterre állt a Postapalota, 200 méterre az Attila úti iskola, 480 méterre a Nándor-laktanya, míg a Vérmező pereme, a Mikó utca, körülbelül 520 méterre húzódott. Az ostrom sűrűjébe már karácsonytól kezdve belekerültek. Emil és a környékbeli fiúk számára azonban a harcok – gyermeki szemmel – inkább kalandot és izgalmas változatosságot jelentettek, semmint a túlélésért folytatott élet-halál küzdelmet. Már az ostromot megelőzően is jelen voltak minden olyan helyszínen, ahol számukra érdekes események zajlottak, és ahol „katonásdit” játszhattak. Megfigyelték a szövetséges aknatelepítést a Dunaparton, segédkeztek a légvédelmi tüzéreknek a Kis-Sváb-hegyen, részt vettek a várbeli testőrlövészek bevagonírozásánál, és Emil még egy Nimród önjáró légvédelmi gépágyút is vezethetett. Mindez azonban csak előzmény volt az ostrom alatt szerzett élményeihez képest. A legtöbb ostromnapló és visszaemlékezés viszonylag szűk térre korlátozódik, döntően az óvóhelyre – ez még a katonai beszámolók esetében is gyakori –, míg Sebes Emil emlékei kivételes térbeli és eseménybeli változatosságot mutatnak, számos kalandos, néha groteszk, néha humoros történettel. A Vérmezőn magyar aknavetősök munkáját önként segítette, jelen volt az Attila úti harckocsiárok kiásásánál, majd későbbi betemetésénél is. Közreműködött a Vérmező ideiglenes repülőtérré való átalakításában, részt vett a leszálló vitorlázógépek fogadásában és szétszerelésében. Gyermekszemmel látta aratni a halált, megsebesülni és elesni barátait, ismerőseit, katonát és civilt egyaránt. Megfordult a Sziklakórházban is, ahol édesanyjával egy ideig lakott is. Az Attila úti lakásukba beszállásolt német katonákkal barátságot kötött, akik engedték, hogy fegyvereiket kipróbálja, miközben a Vérmezőn zajló harcokat is testközelből látta. Civilként megtapasztalta az óvóhelyi élet mindennapjait, a zsúfoltságot, az élelmiszerhiányt, valamint a vízszerzés nehéz és életveszélyes körülményeit, amikor a vízvételezés közben közvetlen közelében estek el emberek. Az ostrom végén családja segített megmenekülni egy Konrád nevű, mekényesi sváb SS-katonának, akit az óvóhelyen hamis papírokkal, civil ruhába öltöztetve bújtattak és akinek a sebeit Emil édesanyja látta el. Az ostromot követő szovjet megszállás időszaka szintén súlyos élményeket hozott: szemtanúja volt a hátrahagyott német sebesültek kivégzésének, a szovjet katonák fosztogatásának, valamint a megszálló katonákkal való együttélés nehézségeinek. A kötet különlegessége, hogy Sebes Emil visszaemlékezései mellett egy, a Vérmezőn leszállt német pilótanövendék emlékeit, valamint Emil keresztapjának kitöréssel kapcsolatos élményeit is tartalmazza.
