Kontra Ferenc korábban több novelláskötetében is foglalkozott a délvidéki magyarságot sújtó világháborúk és a kilencvenes évek délszláv háborúinak emberi katasztrófáival. Most, csaknem húsz évvel később, visszatért legéletbevágóbb tárgyához, és új regényének cselekményét - kimondatlanul, de felismerhetően - a Vajdaság fővárosának jelenkori, poszttraumás valóságába ültette, ahol egy gyermekkórház sugárfertőzött, fiatal felnőtt bentlakóinak sorsán keresztül a fizikai és lelki sérülések valós következményeivel nézhetünk szembe. Több nemzedék képviselőjének, és ezen belül két baráti társaságnak a történetét követhetjük nyomon, akiket nemcsak a város köt össze, amelyben élnek, hanem léttapasztalatuk is: hiába születtek és nőttek fel itt, szinte egytől egyig idegennek számítanak, akiket szabálytalanságuk miatt "félelmetesen békén hagy", mellőz a társadalom. "Akit kirekesztenek, az úgy érzi, hogy meztelenül áll egy kihalt utcán. Azt hittem, itt majd idegen leszek, holott otthon voltam az" - meséli a regény egyik szereplője, aki - több sorstársához hasonlóan - a méltó életért végül elhagyja a szülőföldjét. De vajon miként élik meg számkivetettségüket az otthonmaradók, akik a maguk sorsa mellett a túlélők emlékeit is cipelni kénytelenek? Az álom hídjának egyik legnagyobb érdeme, hogy Kontra Ferenc elfogadó kíváncsisággal és kifinomult lélektanisággal közelít minden egyes, közösségét kereső szereplőjéhez.
