"Marie Aubert új regényében egy család egy hétvégéjének eseményeit követhetjük nyomon több különböző nézőpontból. Egy átlagosnak gondolt, boldognak mondott, középosztálybeli család – nyugodt jólét, békés hétköznapok, biztonságos rutinok. A családját elhagyni készülő apa, egy önazonosságát éppen elvesztő nővér vagy a barátnője ghostingolása miatt egyre jobban frusztrálódó kamasz lány azonban mintha nem passzolnának bele a klasszikus képbe. Amint a korábbi viszonyítási pontok kezdenek elmosódni, és a komfortzónáktól távol kerül, amit a szereplők tettek, tesznek vagy tenni készülnek, jogosan teszik fel maguknak a kérdést, hogy ha igazából nem ilyenek, akkor milyenek vagyunk?
„Lezuhanyozom, lerázom magamról ezt az ügyet, és megdöngetem a mellkasomat, shit happens. Holnap felkelek, felveszem az öltönyömet, atyavilág, beszédet kell mondanom Linnea tiszteletére, szép dolgokat kell mondanom róla, miközben ő izgatottan ott ül, mind ott ülnek majd ünneplőben, mindenki ott lesz, én előadom a házigazdát az öltönyömben, és mosolygunk és ragyogunk a boldogságtól. Vasárnap este bebújok Ellen mellé az ágyba, hétfőn reggel felkelek, és uzsonnát készítek a gyerekeknek. Bemegyek dolgozni … munka után bevásárolok, hazamegyek, rendet teszek Eirik és Sivert után és tésztát főzök vacsorára. És újra meg újra meg újra.”"
