Elindultam…
Nem, nem itt kezdem. Majdnem kiégtem. A munkában, az életben, a mindennapokban. Jött a pandémia, a háborúk, a néhány hét alatt meghalt rokonok, barátok, a túlterheltség, és mindezek mellett otthon feleségként és anyaként is egy magamat és mindenkit lángokba borító házisárkánnyá váltam. Mert úgy éreztem, hogy egy személyben minden az én nyakamba szakadt. Munka, gyerek, háztartás, logisztika, szabadidő, edzések, bevásárlás, nyaralás, szervezés. A sor végtelen, az erőm pedig véges. A kontraszt kinyírt. Majdnem. Ha hozzám szóltak, robbantam. Jobb esetben. Rosszabban pedig némán hallgattam.Ismerős az érzés? És ezzel együtt az, amikor mindenki fontosabb neked, mint te saját magadnak? Mondtad egyszer is azt, hogy állj? Hogy ez így nem mehet tovább? Nekem nagyon nehéz volt, de megtettem. És milyen jól tettem!Na, ekkor indultam el! Felrúgtam a konvenciókat. Kiléptem az ,,anya úgyis mindent megcsinál és eltűr” jól megszokott szerepből. Borítottam a társadalmi normákat, elindultam háromgyermekes anyaként az Úton. Tudtam, vagy ez, vagy bedarálnak a mindennapok.Magam miatt tettem, végül mindenki profitált belőle. De hát ilyen az anyasors. A gyerekek látják, hogy az ismeretlentől félni felesleges. A férjemben tovább erősödött a „happy wife, happy life” érzés. És én? Én még inkább biztos vagyok benne, hogy a nyitottság és az elfogadás a világ kapuja. És már tudom, hogy miközben teljes testi-lelki szoftverfrissítés, az élet egyik legnagyobb kalandja az El Camino.
Mert az élet szép, az út csodálatos. Soha ne félj elindulni! Buen Camino!
