A folkénekesnő Elf, a bluesbasszeros Dean, a gitárfenomén Jasper és a jazzdobos Griff: ők a Utopia Avenue, a londoni pszichedelikus zenei szcéna legkülönösebb bandája, amely rövid, ám üstökösszerű karrierje során a Soho füstös klubjai után meghódítja Európát, kiad két nagylemezt, majd 1968-ban sorsdöntő turnéra indul a szerelem nyarától még mindig mámoros Amerikába.
Legújabb regényében David Mitchell továbbszövi sajátos, egyéni univerzumát, miközben a háttérben ott kavarog a hatvanas évek végének egész lázas őrülete: forradalmi eszmék és utcai zavargások, sztárok és bűnözők, szex, drogok és zene, zene, zene.
„Jasper és Mekka lefelé tartanak a lépcsőn a Denmark Streetre, amikor félreállnak egy felfelé trappoló alak elől, akinek ballonkabátja úgy lobog, mint egy szuperhős köpenye. Az idegen szünetet tart a lépcsőmászásban.
– Te vagy az a gitáros?
– Gitáros vagyok – vallja be Jasper –, de nem tudom, hogy az a gitáros-e.
– Jó duma. – Az alak hátratolja a frufruját, előbukkan a vékony, fehér arca, egy kék és egy koromfekete szemmel. – Jasper de Zoet. Baromi jó név. Egy »J« meg egy »Z«. Szép magas Scrabble-pontszám. Láttalak a 2i’sban januárban. Pokolian jó szettet varázsoltál.
Jasper vállat von. – Te ki vagy?
– David Bowie, szabadúszó művész.”
David Mitchell (1969) angol író a Kenti Egyetemen végzett angol és amerikai irodalom szakon, majd ugyanott mesterfokozatot is szerzett összehasonlító irodalomtudományból. Már első regényével, a Szellemírókkal kivívta a szakma elismerését, megnyerte a 35 év alatti brit szerzőknek járó John Llewellyn Rhys-díjat. Azóta olyan világsikerű, kultikus regények fűződnek a nevéhez, mint 2004-ben megjelent Felhőatlasz – amelynek filmadaptációja is nagy visszhangot keltett –, vagy a 2014-ben írt Csontórák.
