Lehetséges-e a visszatérés? Vissza tudunk-e térni gyerekkorunk színhelyére? Térben utazunk ilyenkor, vagy időben? A visszatérés vajon a kör kezdetén vagy a végén ér bennünket?
Alma hazatér Triesztbe, ahonnan sok évvel ezelőtt fejvesztve menekült, Triesztbe, ahol az ő útja elkezdődött, ahol keresztezték, vezették, eltérítették más utak és mindazok, akik ezeket az utakat bejárták, miközben önmagukat keresték. Imádott apja, aki állandó nyughatatlan mozgásban élt az odaát és az itthon között, az érkezés és az indulás között, többre tartva a jelent a múltnál, földrajzot a történelemnél. Apja, aki Tito bizalmi embereként élte meg Jugoszlávia széthullását, horvátként, cigányként, magyarként, örök szabad szellemként, fogva tartva egyetlen testben. Anyja, a Bolondok Városának fáradhatatlan angyalaként, megfoghatatlan anyaként, hűséges, szerelmes feleségként, örök lázadó gyerekként élte túl a napokat. Anyja monarchista, művelt nagypolgári szülei, a közép-európai hagyományok őrzői Alma számára nem a lázadást, hanem a vágyott biztos pontot, a rendet és kiszámíthatóságot jelentették a történetek, a könyvek és az ételek ismétlődésének megnyugtató ritmusában. Végül Vili. A barát, az ellenség, a testvér. A szerető. Akihez Alma visszatér az ortodox húsvét három napjában, hogy átvegye tőle apai örökségét…
Federica Manzon fél évszázadot felölelő regényének szereplői számára az identitást alakító, meghatározó történelem és földrajz folyamatosan egymásnak feszül, átkeretezi és újraalkotja egymást, így Trieszt egy olyan szimbolikus és valóságos viszonyítási ponttá válik, ahonnan mi olvasók megfigyelhetjük és megkísérelhetjük megérteni Alma, a szerettei és Jugoszlávia sorsának alakulását, miközben felmerül bennünk a kérdés: kik is vagyunk, és hol vagyunk otthon…
