„Ha Montalbano megmakacsolta magát, az ördög se bírt vele.” Egy fura hangsúllyal kiejtett szó, egy önkéntelen gesztus, egy félrement részlet – a mindennapi élet apró képtelenségeit a felügyelő kivételes finomsággal érzékeli, és innen indítja nyomozásait. Nem is annyira a bűnt kutatja, hanem inkább egyszerre vétkes és védtelen emberségünket. Kávé nélküli, esős hajnalokon, sötét hangulatban, vagy éjfélkor, a fáradtság súlya alatt görnyedve, úton hazafelé, tengerre néző marinellai terasza magányában, de akár még a San Calogero vendéglő asztalánál, egy fenségesen gőzölgő fogás mellett is.
Ezek az új nyomozások is a megszokott rend apró repedéseiből bújnak elő: munkája során Montalbano felügyelő a legkülönfélébb és legkülönösebb bűnesetekbe és bűnözőkbe botlik. Öreg színészekkel találkozik hálószobájuk magányában, köztiszteletben álló iskolaigazgatókkal és nagylelkű prostituáltakkal akad dolga, pedáns gyűjtögetőkre talál a drogkereskedelem kellős közepén, durva és erőszakos parasztemberekre bukkan egy elhagyott bunker környékén, szökésben lévő svindlerekkel bújócskázik, és nyugdíjas, múltjukon rágódó bírókkal fut össze a tengerparton. Esetei Vigatán kívül Róma, Genova és New York bűnügyeibe vezetik be, sőt egy alkalommal még saját szerzőjét, Camillerit is fel kell hívnia telefonon. És ha mindez nem lenne elég, a végén még egy ínycsiklandó receptet is megtanulhatunk Montalbano házvezetőnőjétől, Adelinától. Nem is kell ennél szebb karácsonyi ajándék.
