Silvia Park izgalmas kérdéseket felvető regénye a jövőben, a nagyobbrészt robotok által megvívott polgárháborút követően újraegyesült Koreában játszódik. Ez a jövő nem is olyan távoli, mint amilyennek első látásra tűnik, és jóval közelebbi annál, hogy ne ismerhessünk rá a saját világunkra.
Az emberek az összes unalmas, fárasztó és veszélyes tevékenységet a technológiára, a gépekre, a robotokra bízzák, sőt az életükben mutatkozó összes hiány, fájdalom és betegség megszüntetését is a technológiától, a gépektől, a robotoktól várják. Immár cserélhető, pótolható az összes emberi testrész és szerv, valamint egyre valósághűbb robotok dolgoznak a boltokban, az üzemekben. Velük találkozni a nyilvánosházakban, sőt az otthonokban is, ahol nem pusztán háztartási munkát végző cselédekként teszik a dolgukat, de igazi, sohasem elfáradó, mindig figyelmes, türelmes és megértő társként szolgálnak és próbálnak meg harcba szállni az ember két legfőbb ellenségével, a szeretetlenséggel és a magánnyal.
A mindenáron való fejlődés kényszerét követve az emberek és velük a robotok is éppen a számukra természetesként adottal ellentétes irányban haladnak: az egyre megbízhatóbban működő és javítható emberek egyre tovább, egyre kényelmesebben élnek, a gépek pedig egyre emberibbé, tehát egyre érzékenyebbé és egyre esendőbbé válnak.
Ebben a kizökkent világban próbál hosszú évek után ismét egymásra találni egy testvérpár, és itt keresi a helyét, itt kutatja a létezés és a szeretet titkát egy csapat, a kamaszkorba még csak belépni készülő gyerek, valamint az általuk gyámolított, örök tizenkét évesként is aggastyán robot, Jojo.
