Jól képzett jogtudósok, tapasztalt politikusok, sokat látott politikai elemzők keresik a szavakat, hogy leírják, megfejtsék, szabályozzák, amit szinte lehetetlen, hogy meggátolják, vagy legalábbis keretek közé szorítsák a leges legújabb kori népvándorlást. Kik is azok, akik ezrével, tízezrével érkeznek? Őszintén ki kell mondanunk, hogy a bennünket elözönlő muszlim embertömeg egy másik civilizációhoz tartozik, a mienkétől eltérő - nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen más - értékeket képvisel. Generációkon át ragaszkodni fog az iszlámhoz, s ezt nem lehet felróni - ez emberi méltóságuk lényege. A muszlim embernek - mondjuk ki - fontosabb a hit, mint a szekuláris, liberális, csak elemeiben konzervatív Európának. Számukra a hit előírásai vitathatatlanok, megingathatatlanok, maguk jelentik a stabilitást. Mivel a hit adja lényegüket, ők magukat is adják a hitükért. Mi is (elődeink) voltunk ilyenek. Akkor min csodálkozunk? A bátorságukon (amit néha, sőt, egyre többször) felelőtlenségnek nevezünk, hogy idáig eljöttek asszonyaikkal, kicsiny gyermekeikkel? Mi mondjuk ezt, az Augsburgot és Merseburgot feldúló kalandorok örökösei? Történelmi tapasztalataink, érdemeink feljogosítanak bennünket a felelősséget ébresztő kritikára. Nemzetünk történelme ugyanis évszázadokra összefonódott az európai népek szabadságküzdelmeivel. Voltunk Európa védőbástyája és a manapság sokat emlegetett Európa népei talán a déli harangszó történetére is emlékeznek.
