Árpád népe a honfoglaláskor olyan kultúrföldre érkezett, amely a rómaiaknak köszönhetően jelentős építészeti múlttal rendelkezett. A magyar állam történetének első
300 évében a templomok emelése volt a legfontosabb építőművészeti tevékenység.
Szent István király törvénykönyvben rendelte el, hogy "minden 10 falu építsen egy
templomot". Ez a törvény templomok és székesegyházak építésével, püspöki székhelyek és apátságok alapításával a magyarországi szakrális építészet fénykorát jelentette. A templomok nem csak a hitéletet szolgálták, vasárnaponként itt gyűlt össze
a lakosság, a messziről jövőt a templom tornya igazította útba, támadások esetén
pedig védelmezte a közösséget.
A román kori építmények az antik római építészet magas technikai színvonalát tükrözik. Jellemzője, hogy a falak vastagok, többnyire kőből épültek, az ablakok lőrésszerűek, félkörzáródásúak, és gyakori az oszlopokkal tagolt kettős vagy hármas ikerablak alkalmazása. A templombelsőt freskókkal, faragványokkal, szobrokkal díszítették.
A babona és a varázslat helyébe a liturgia lépett, melynek a templom lett a színhelye.
A művészet a "szegények bibliája" lett, írni és olvasni a nép, sőt az előkelőek nagy része
sem tudott. A falképek elbeszélték a bibliai eseményeket és a keresztény erkölcs tanait.
A tatárjárás után IV. Béla király a nyugati határszéli és felvidéki városokba német
bevándorlókat telepített. Ők a közvetítői az új stílusnak, a gótikának. A vastag falak
helyett karcsú, égbe nyúló oszlopok, nagyobb ablaknyílások és a falakon kívüli támpillérek jellemzik a gótikát.
A műemlékvédelem Magyarországon a XIXXX. században vált fontossá. Az épített
örökség megóvása, felújítása volt a legfontosabb cél, melynek köszönhetően ma is
megcsodálható számos középkori templom és templomrom.
