Könyvünk a második világháború egyetlen hónapjának – túlzás nélkül állíthatóan nemcsak a háború, hanem a 20. századi világtörténelem legfontosabb, sorsdöntő hónapjának – mikrotörténete napról napra, óráról órára, percről percre. Az eseményeket a történelem legkisebb alkotóeleme, a részt vevő egyén szemszögéből rekonstruálja. Vannak köztük katonák: Sztálingrádnál harcoló szovjet gyalogos, Guadalcanalnál szolgáló amerikai pilóta, olasz teherautó-sofőr az észak-afrikai sivatagból, partizán a belarusz erdőségekből; de vannak civilek is: tizenkét éves menekült kislány Sanghajból, háziasszony Long Islandről, egyetemi hallgató Párizsból, hajótörött kínai matróz, sonderkommandós Treblinkából, koreai szexrabszolga a Mandalajban felállított tábori bordélyházból. Többnyire ismeretlen emberek a ranglétrák alsó fokairól, bár akad köztük néhány olyan ismerős név is, mint Sophie Scholl, Ernst Jünger, Albert Camus, Vaszilij Grosszman. Nem történelmi távolságból, nem mai tudásunk magaslatairól, hanem az ő szemszögükből élhetjük át azokat a napokat, amikor az egész világ jövője forgott kockán. „Mit jelentenek ezek a szavak? Manszur Abdulin körbesétál társai között, megkérdezi őket. »Gott mit uns?« Minden német katona övcsatján ez áll. Azok az övek nagyon tartósnak tűnnek, igazi bőrből készültek. Sokszor megállt már egy-egy elesett német előtt, és arra gondolt, hogy leveszi róla az övet, saját használatra. De előbb tudni akarja, mit jelentenek ezek a szavak. Balszerencsét is hozhat. Sejlik neki egy szabályszerűség: az a katona, aki például elveszi egy halott német óráját, általában hamarosan maga is meghal, néha órákon belül. Egyik barátja felkapott egy német pisztolyt, és véletlenül azonnal kézen lőtte magát vele – ami szigorú értelemben öncsonkításnak minősül, és helyben ki is végezhetik érte az embert. Azonkívül úgy véli, van egy hatodik érzéke, amivel megérzi, ki fog legközelebb elesni: általában túlzottan félni kezdenek, elveszítik az önuralmukat, vagy visszahúzódnak, illetve nyakatekert, de átlátszó módon igyekeznek megemberelni magukat. Vannak jelei.”
